Olyan is volt.
Most meg felnőttkor van (vagy valami pre, nevesincs, szociológusok által csócsált létállapot), és nehéznek ígérkezik. És akkor még nagyon finoman fogalmaztam.
Innentől minden hónapban egy gyerek. Közeliek. Rettegek tőle, hogy fogom bírni. Remélem, a rettegés edzettségbe csap át, és már nem tud elpusztítani. Azzal nem számolok, hogy a mosolyom mindig őszinte lesz, hiába egyértelmű boldogság, hogy azok, akiket szeretsz, boldogok.
Ez az egyik genyaság benne. Nem csupán a jövőképedet és azt az életet veszted el, amit élni szeretnél, hanem a szerethető részek is meghalnak benned. Az önszeretet távozik először, aztán követi az általános "jóemberség" is. Hogy aztán még inkább úgy érezd magad, mint egy értéktelen szarkupac.
Kissé biztató jel, hogy a racionalitás még működik. Még tudom, mit kellene tennem, látom a veszélyeket, és legtöbbször azt is, hogyan kerülhetném el őket. Vagy legalább hogyan tompíthatnám az ütést. Aztán mindezek tudatában okos fejemet újra és újra belevágom a falba. " nekifutásból, ahogy csak tudok"
Persze attól nem sokkal jobb, hogy tudom előre, hogy fájni fog.
Most is rossz, mert:
- magányos vagyok
- jövőtlen vagyok
- koloncokat húzok magammal
