Mosoly és nyugi

A család a neurózisok harctere, ahol mindegyik fél megpróbálja pszichés nehézségeit a másikon lereagálni, és gyógyulást keres frusztrációira.

/Peter Lauster: Ne hagyd magad!/

"Szép" megfogalmazás, de sokszor valóban leírja a realitást. 

Már megint túl mindenen. Távkapcsolat, lombik, projektvezetés... Projektvezető, petevezető, jajh. 

Igazából kettő, ami miatt itt vagyok megint.

1. Ma befelé jövet könnytelenül megkönnyeztem a rádiót. Egy 88 éves bácsiról volt szó, akivel a műsorvezető beszélgetett egy kórházban várakozás közben, és az életéről, a XX. századról kérdezősködött. Kiderült pl. hogy 2 évet munkaszolgálaton töltött. A műsorvezető megkérdezte tőle, hogy hogy lehetett túlélni.
A válasz: "Nem szabad leülni." 
Na ennél a mondatnál szorult össze a szív. Jó ideje kerülgetem ezt. Magam is erre jutottam ugyanis. "Ha visszanézek, elvesztem." - olvastam máshol. Érzésként pedig úgy jött le, hogy ha lefekszem, ott maradok. Nem lesz senki, aki összeszedjen, én meg nem leszek felállni magamtól. Szóval a "megoldás" (cinikus), hogy nem fekszem le. Bölcs vagyok, mint egy 88 éves. :) (ismét cinikus)

2. Újabb fővel bővült a főleg 2 elemes állományunk. Kiscsaj és a Fölöttes Én mellé megérkezett Cicabogár. Cicabogarat ugyanúgy üti az élet, mint Kiscsajt, de ő nem hajlandó tudomást venni róla. Megy előre. Nem nyavalyog. Még vidámnak is tűnik. Ha megrogyna, Fölöttes Én kicsit alányúl, és kis puffogás után mehet tovább az élet. Látni kell azonban, hogy Kiscsaj közben melegít, és szenvedni akar. Aminek szintén lenne létjogosultsága - a gyásznak, a fájdalomnak - , de nem merem engedni.

Vasárnap hallgattam, megérintett.

Babits Mihány: Húsvét előtt /részlet/

Én nem a győztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hőst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétől ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,
ki először mondja ki azt a szót,
ki először el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezerek
várta lélekzetadó szent
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentő, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!
hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon,
aki él az éljen,
a szegény hős pihenjen,
szegény nép reméljen.
Szóljanak a harangok,
szóljon allelujja!
mire jön uj március,
viruljunk ki ujra!
egyik rész a munkára,
másik temetésre
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!
Ó béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!
Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra,
Testvérek, ha tul leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bünös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!

Gyönyörű, nem?

Az elmúlt időszakban egyre többször veszem észre magam azon, hogy valami megváltozott.

Hogy nem fáj, pedig fájnia kéne mocskosul, hogy nem félelmetes, pedig az észérvek szerint annak kellene lennie.
Elhalt, kiégett, nem tudom. De volt egy olyan rész eddig az agyamban, amely hozta a sztenderdet, szépen kifejezve magam. (jajh) Veszteség - fájdalom. Változás - félelem. Megvoltak rá a szavak is, még ha nem is terheltem vele másokat. A panaszközpont sosem volt igazán aktív... ;)

Most meg? Van némi tényszerűség és végtelen elfogadás. Mintha valamiféle vallásos kábulatban élnék. Nem bánthatnak, nem érnek el. Persze vannak korlátai, azt hiszem a nagy tragédiákra még mindig reagálnék, nem lettem szimpla pszichopata, de ami a szűken vett világomban zajlik, nem tesz tönkre egy ideje. "nem ér el a halál"

Ennek vannak előnyei, természetesen: tudok örülni barátnők babájának, van energiám a munkahelyi megoldandókra, kiegyensúlyozottabb vagyok.
De hátrányok is adódnak: nem tudom átadni, azt ami bennem zajlik (mert nem zajlik), hidegebb és szenvtelenebb lettem. Vagy legalábbis úgy tünhet kívülről. (lehet, hogy joggal)

örüljünk ennek, kisasszony?

UPDATE

Tudományosan igazolták a megérzéseid.

A kutatók a tavaly március 11-i katasztrófát túlélt, egészséges kamaszok agyáról a szökőár előtt illetve utána készített felvételek összehasonlítása révén vizsgálták az érzelmi megrázkódtatás idegtani hatásait. A poszttraumatikus stressz szindrómától (PTSD) szenvedő fiatalok esetében a kutatók zsugorodást észleltek a döntéshozatallal és az érzelmek szabályozásával összefüggő agyterület méretében.

forrás: http://index.hu/tudomany/egeszseg/2012/05/24/karosodott_a_japan_szokoar_tuleloinek_agya/

 Tudom, mindent tudok. 

Látom a jövőt. Nem lesz túl boldog, de kifejezetten boldogtalan sem. Lesz gyerekem, akit szerethetek, problémák, amikkel megküzdhetek, barátok, család, mint eddig. Meg egy férfi, akit nem szeretek, de ismerek, nem beszélek vele sokat, de nem is vitatkozunk örökké, leginkább nem zavarjuk egymást, de hát láttunk már ilyet, nem?

Aztán ott a kisördög. A felborítani mindent, ami eddig volt. Újrakezdeni, még egyszer. Tudod, kire van szükséged. Tudod, hogy boldog lennél vele. Ő "életed szerelme". Egy apró kétely van csak. Nagyon klappoltok - de nem túlzottan? A gyomor alatti megérzésközpontod azt mondja, nem. Hogy rá van szükséged, és senki másra.

És mégsem csinálsz semmit. Nem akarsz bántani senkit, így viszont passzívan fogod ugyanezt tenni. Ledarálsz egy jó adagot magadból, az "emberedből", és a lelki társadból és az ő párjából is egy kicsinyt. Ha tudnák, hogy mit össze kínlódsz, valószínűleg többet is pusztítanál. Szóval vagy tartsd a szád vagy ugorj egy nagyot, és légy boldog! (úgysem tudsz)

Nem túl etikus kifecsegni a "klienseket",de, címszavakban, mert groteszk volt.

Idős házaspár, hajlott bácsi, kedves néni. Bácsi újságíró, a vezetőséget keresi. Nénit nagy nehezen leültetem, én is ülök, a bácsi pedig hosszan beszél, nagyon közel hajolva, közben néha hadonászik, úgyhogy nem győzök hátrálni. (azon gondolkodom, hogy ha hozzám ér, akkor sikítani vagy ütni fogok-e) 

Vasúttól indulunk, elolvasom levelét, kiderül, hogy azon dolgozunk már 20 éve, amit ő is szeretne. Tudom, hogy támogatást kellene kicsikarni belőlük, de inkább menekülnék. Aztán a szállítási-közlekedési témákról rákanyarodunk más dolgokra is, pl. cukoripar, pl. Kína, közben lejön, hogy a bácsi enyhén idegengyűlölő, provinciális gondolkodású, van némi hajlama az összeesküvés-elméletekre stb. Juhéé!

Még megtudhattam, hogy Antal József már beteg volt, mikor miniszterelnök lett, hogy a hongkongi befektetők anno Szolnok megyét kérték a tőkéjükért cserébe és, hogy a következő utcát Horthyról kellene elnevezni, hiszen ő már volt valaki, mikor fehér lovon belovagolt a városba. 

Ennek ellenére nagyrészt értelmeseknek tűntek, de összességében nagyon beteg szituáció volt.

Olyan is volt.

Most meg felnőttkor van (vagy valami pre, nevesincs, szociológusok által csócsált létállapot), és nehéznek ígérkezik. És akkor még nagyon finoman fogalmaztam.

Innentől minden hónapban egy gyerek. Közeliek. Rettegek tőle, hogy fogom bírni. Remélem, a rettegés edzettségbe csap át, és már nem tud elpusztítani. Azzal nem számolok, hogy a mosolyom mindig őszinte lesz, hiába egyértelmű boldogság, hogy azok, akiket szeretsz, boldogok. 
Ez az egyik genyaság benne. Nem csupán a jövőképedet és azt az életet veszted el, amit élni szeretnél, hanem a szerethető részek is meghalnak benned. Az önszeretet távozik először, aztán követi az általános "jóemberség" is. Hogy aztán még inkább úgy érezd magad, mint egy értéktelen szarkupac.

Kissé biztató jel, hogy a racionalitás még működik. Még tudom, mit kellene tennem, látom a veszélyeket, és legtöbbször azt is, hogyan kerülhetném el őket. Vagy legalább hogyan tompíthatnám az ütést. Aztán mindezek tudatában okos fejemet újra és újra belevágom a falba. " nekifutásból, ahogy csak tudok"
Persze attól nem sokkal jobb, hogy tudom előre, hogy fájni fog.

Most is rossz, mert:

• magányos vagyok
• jövőtlen vagyok
• koloncokat húzok magammal

A megoldás

A június 17.-ei felkelés után
Az Írószövetség titkára
Röplapokat osztott a Sztálin úton
Amelyeken az állt, hogy a nép
Eljátszotta a kormány bizalmát,
És azt csak megkettőzött munkával
Szerezheti vissza. Nem lenne 
Egyszerűbb, ha a kormány
Feloszlatná a népet, és
És újat választana?

(Bertold Brecht - Bózsó Péter fordítása alapján)

Ok, ok, értettem. Mindig van lejjebb. 
Azt hitted, már nem bírod tovább. Kaptál még egy pofont. Jól van, nem is bírtad ki, de kit érdekel.

Gyermekáldás várható - máshol. Megszédülsz, megérted a "mint akit fejbe kólintottak" kifejezést. Nagy levegő, nagy levegő, nagy levegő. Nem segít. Elpattan, kibuggyan, bőg. Spájz sarkában összegörnyed, ringatja magát, siratja magát. Előtte szól a kollégáknak, 3 percet kér, aztán jöhet az ebéd. jessz De betartod, mert nem tehetsz mást. Nem fetrenghetsz, hiszen ez egy munkahely. 

Este tala az örömapával (szerencsére csak vele, az anyuka nem jön), még egy kisebb gyomros - már 6 hónapos a leendő poronty, nemsoká megszületik. Nehogy túl sokat készülhessek rá, ugye.

De ez mind csak katalizátor, semmi más. A probléma a sajátom, legtöbbször úgy érzem, senki másé. Orvost nem akarok, a párommal szeretné megoldani, de ő utálja az egészet. És azt hiszem, nem hiszi el, hogy megzakkanhatok.

 Jelentem, ez most úgy tűnik, nem jön össze.

Már megint elértem bukóban az alj közelét, dolgozni nem tudok, örülni nem tudok, szorongok, feszült az arc, a gyomor, a kéz hideg, a mosoly eltűnt és vele te is.

Faszom kivan. Egyedül-egyedül-egyedül. Hagyjatok békén, ne nyaggassatok, ne legyen, ne legyen. Csak nap, jó könyv, limonádé/meleg tea, szél, madarak, tudod te. Nevezzük szanatóriumnak, hehe. Ha hozzám szólsz, meghalsz. Vagy meghalok. A sírás a nyomomban. Igazából benne a szememben, a torkomban, a... Nem nem írjuk le az 'sz' betűs szót, mert az most nem illik. Vinnyogok - igazából . Nem igazából meg ülök az íróasztalnál, próbálom előkotorni azt a lényt, aki ki tud innen szedni, akár így, akár úgy, nekem mindegy, csak hagyja már abba az ami bánt, fájfájfáj.

A vinnyogás meg az íróasztal: jó. Egy pillanatra láttam azt, aki azt szokta mondani: kiscsaj. 

Felrugdos, összekapar, mittomén, gondolj a többiekre, dolgozni, gyertek hajcsárok!

 Vagy jó vagy, vagy nem vagy jó.

 Azért elég genya dolog, hogy már attól összeszorul a gyomor, befeszül az izom, és szaladgál a hideg a háton, hogy egyszerűen csak feléd állnak. 
Sőt, jelen esetben még nem is álltak feléd, csak a veled együttműködővel keménykednek.
Nem bántott senki sem, nem fenyegettek meg, nem környékeztek meg, nincsen semmi baj, csak figyelnek. Telefonálnak. Javasolnak. Mindezt úgy, hogy érzed, nincs szó itt egyenrangú partnerekről. Ők nagyok, erősek, kezeik hosszúak, így is, úgy is kicsinálhatnak. Ha nem érted. Érted?

nem vagy
egyedül nem vagy egyedül 
valaki egész éjjel hallgat
nem vagy
egyedül nem vagy egyedül 
már megint füle van a falnak

 Szóval, nem leánynak való világ ez, és mégis csinálni kell, mert... Mert? Nem tudom. Morál, igazságérzet, ha ezek még jelentenek valamit. 

 Napi rövid:

Munkahelyi ózonszennyezésről azon nyomban társasház-építéssel kapcsolatos tanácsadásra ugrani - MENŐ. :) Agyam nem sorvad el, unatkozni nem fogok.

 Yess! A nap sikerélménye: sikerült elsimítani valamit pusztán diplomáciai eszközökkel - meggyőzés, érzelmi és logikai érvek, kis presszió az egyik oldalon, puhítás a másikon, gyönyörű. :)

Nem kellett hatósághoz fordulni, nem romlott el a viszony a felek között, nem terheltük a bürokráciát, szép és kerek lett a történet. :)

Csak annyi, lányom, hogy kapd össze magad hirtelen, mert hipergyorsan elöntött a mély szomorúság, és ez csak a kezdet szokott lenni. Könnyes lett a szemem, elvesztettem az érdeklődésem. Gyorsan találni kék valami kapaszkodót, különben megint pisloghatsz a gödör alján egy darabig, mint múltkor, az meg gondolom, nem hiányzik túlzottan. 

Kolléganő babáját pedig nem irigyeljük, hanem nagyon örülünk neki, pusztán mi is szeretnénk, ha lenne nekünk. punktum

Hihetetlen, hogy az ember lánya nagyjából ugyanúgy működik, mint bármely más ember lánya.

Hiszen hogy is van a gyász 5 fázisa?  

1. tagadás
2. a düh
3. az alkudozás
4. a depresszió
5. a belenyugvás

Nos, jelentem az 1. fázis vissza-visszatérő hullámokban megvolt. Nem, nem vagyok meddő, csak sok a stressz, sovány vagyok, stb. Nem, nem megjött, csak vérzek egy kicsit, jajj, tudja ezt minden lyány, aki ebben a cipőben jár. 

Düh: szintén visszatérő rohamokban. Leginkább felköptem volna az égre (hogy aztán úgyis visszahulljon rám), ordítottam volna a viharba. Ehelyett csak elkönyveltem: ha van, haragszom Istenre.
Meg persze pöccre durrant el az agyam, ha valaki tapintatlan volt, vagy elmondta 100adjára, hogy nyugodjak meg, nem kell erőltetni, másnak is akkor jött össze, mikor már lemondott róla. Na igen, a te anyád. Ezt később sem fogom pikk-pakk lenyelni, de talán nem jön rám a bőgés, és talán össze tudok rakni egy értelmes válaszmondatot, anélkül, hogy bántanék/bántódnék. Vagy nem.

Alkudozás: nálam okosabbak biztos rá tudnának reflektorozni, hogy mikor volt ez a szakasz. Talán akkor, amikor megpróbáltam a jó oldalát megfogni. (megint nem jött össze, de legalább elmehetek sörözni, pl.) Valószínű nem ezt jelenti a fogalom, de nem akarom beleszuszakolni az elképzeléseim ebbe a szóba. Lépjünk hát tovább!

Depresszió: a legkeservesebb. Ezt még majd ki kell írnom magamból, csak sosincs rá mód (munkahelyen ne analizáljon a kisasszony, ugyebár...). Az értelmetlen napok, percek, hónapok. Merevség, szellemi és érzelmi. Nem érdekel. Semmi sem érdekel. Semmi sem olyan fontos, hát leszarom. Elfelejtett mosolygás, sokszor még rosszabb: hazug álmosoly, nehogy észrevegyék, nehogy beszélni kelljen arról, ami kitölti agyad-szíved minden egyes szegletét. Tehetetlenség, hideg. Azt hittem, sosem lesz vége. De aztán, szép lassan, jött a....

Belenyugvás: ami remélem megmarad. Másfél hónap munkaterápia, napsütés, nyár, rengeteg pozitív élmény (munka-munka-munka), sokkterápia (hozzám közeli  - a szó több értelmében- kolléganő babavárása; családom szétesése) vagy tudj'isten ;) mi miatt, de eljutottam idáig. Újra tudok harcolni, s ami fontosabb: újra tudok örülni. S így (vagy ettől függetlenül) az örömbogyók is megtalálnak - hál'isten. Váratlan, szokatlan, pozitív apróságok, hogy tovább tudjak élni, lépni. 
pl. ma az "utcaíró", akinek inkább az életformáját, mint a művészeti értékét honoráltam, s mindketten örültünk a szerencsénknek :)

 Joggal már megfertőződött nőneműnk kitalálja, hogy rendezi az agyában a házastárs-élettárs viszonyrendszer jogi hátterét. És ebbe fut bele:

Az apa szülői jogait – ez esetben általában – teljes hatályú apai elismerő nyilatkozat vagy emberi reprodukcióra irányuló eljárásban való részvétel alapozza meg.

 Nos, kérdem én: Mi a bánat az az "emberi reprodukcióra irányuló eljárásban való részvétel"? Mert józan paraszti agyamban ez csak annyi, hogy ismerek valakit, a szó bibliai értelmében.

Szóval, hajrá bürokrácia! :)

 1. fogadalom (ami arra jó, hogy ne tartsuk be..?) :

Hurcolni fogom magammal a fényképező masinát, mert van, ami megérné, hogy megőrizzem.  

Szóval, a régi csaj imádott sétálni, szemlélődni, és észrevett mindent, ami feldobhatta. Apróságok, emberek, mosolyok, élők és élettelenek, (értsd: épület, felirat, akármi), hangok, illatok, fények. Tényleg szinte bármi, többnyire apró és egyszeri csodák.

Aztán ez megkopott. Lassan, évek alatt. Aztán már olyan is volt, hogy erővel akartam újra és nem jött. Láttam ugyanazt, tudtam ugyanazt, de nem éreztem. Burn out. 

A tegnapot viszont nem lehet csukott szívvel nézni. Este az erkélyről percekig figyeltem egy párt. A pasas fényképezett, a nő állóspárgában állt a zsinagóga előtt. Egyik lábbal, másik lábbal, lelkesen, ügyesen. Ingyen artistaelőadás... :) Szép volt.

Aztán esti kocsmázás előtt betérő egy eddig észre sem vett kisboltba. Kérünk, kapunk, majd a pénzügyek előtt előkerül egy szál fehér rózsa a pult alól és az arab bácsi nekem adja. :) Hát vigyorogtam, mint tejbetök jó sokáig.

Lehet így szomorúnak lenni? (persze lehet, de legalább fel tudok pillantani belőle)

 ja, +valami

Önreflexióm (ami lehet sima egoizmus is, kár, hogy csak itt élem ki/meg, máshol nem) újabb leleménye, hogy rájöttem, van szociofil és szociofób álapotom. Eddig azt hittem, csak egyféle, kevéssé markáns van.

Hasad a hajnal, hasad az elme is. Hasaaljaszalonna. jó, abbahagytam

Igen, eltelt ez a fél év is. Sok minden történt a bel- és a külvilágban is. Asszem most csak egy ömlesztett, aztán ha majd lesz ingerenciám (és időm), akkor kifejtem.

gyerek 

• saját: 0
• környezetben született/folyamatban: sok

diploma: +1

hosszantartó depresszió: 1

esetleges kilábalás: 1

árvíz: 1

kismacska: sok

rendszeres társasági élet: fogyóban

szóval a problémák maradtak, szaporodtak, aztán most kb a héten átcsaptak
könnyek elfogytak, mosoly visszatért, feltehetően ezért van írás is
hajamba kapaszkodtam és húzom kifelé magam a szarból
jobbat most nem tudok, de nem is akarok
elfogyott körülöttem a levegő, ideje volt kicsit felemelni a fejet
semmi sincs rendben, de kezdem belátni, hogy ez így normális, muszáj 

és jön a kliens, úgyhogy a többit majd legközelebb

csókolom

Nem is meséltem, micsoda fantasztikus új élményben volt részem karácsony előtt! Megvolt az első igazi depresszív reggelem. A hisztéria már ismerősebb játékos, vele találkoztunk már egyetem alatt, meg a párkapcsolat is kihozta néhányszor, az se kutyafül. Ez viszont nagyon rémisztő élmény volt. Úgy ébredtem, hogy nem volt erőm kikelni az ágyból. Nehéz megfogalmazni, hiszen fizikailag semmi bajom nem volt, egyszerűen csak nem láttam értelmét semminek. Kezdve azzal, hogy elhagyjam az ágyat. Nem zokogtam, csak folyt a könnyem. Nem beszéltem, nem csináltam semmit.

Próbáltam végigpörgetni magamban, hogy miért lenne érdemes továbbműködni, de nem bírtam belekapaszkodni semmibe. Volt egy része az énemnek, ami fogta, hogy mi van, de nem voltam képes felrugdosni magam.

Gondolom, sejthető, miért. Újabb hónap gyerek nélkül, ráadásul a tervezett 3 hónapos program vége. Lehetőségek, amik rám vártak: 3 hónap szünet+újabb vizsgálatok, immáron a fincsibbek. Úgy éreztem, belefáradtam. Elcseszett érzés, hogy nem tudsz mit tenni, csak sodródni, várni. Kiszolgáltatott vagyok és ezt nem viselem jól.

Aztán telt az idő. Eszembe jutott az egyetlen dolog, ami úgy éreztem, megnyugtathat. A tenger. Elkezdtem tervezni, hogy autóba vágjuk magunk és le a tengerre, (magyar). Végre képes voltam felkelni. Aztán persze nem mentünk sehová, de az a nagy nyomás elmúlt. A dementorok elmentek.

A következő rész tartalmából: Hősnőnk elmeséli, hogyan kapott még egy lehetőséget a porontygyártásra, milyen bonyodalmak kísért(ett)ék az új hónapban, és ha nagyon lusta lesz, még a fejlemények is kiderülhetnek.

Fa*om kivan, hogy nem lehet a folyamatos pofázástól dolgozni. Bácsi ráadásul nagyothall. Elmaradás meg csak nő, jófejmutató esik, idegesség szaporodik.

Vagy a közelgő tél és a növekvő sötétség vagy az utolsó elolvasott könyv elszállt-szomorú világa vagy az otthonlét vagy, hogy találkoztunk. Talán egy kicsit mind együtt, persze snassz ez nagyon.

A baj, hogy nappal is előjön. Legijesztőbb rémálmaim ezek. A túl jó ahhoz, hogy fel akarnék ébredni. Leggyakrabban csak egy napig tart a harapós-fejbekólintott állapot, de most adtam egy pofont a szarnak azzal, hogy végigjártam a régi helyeket.

Nem tudom, hogy elrontottam-e, nem tudom, hogy ha elrontottam, mikor tettem ezt. Akkor vagy mostanság. Szeretném elhinni, hogy minden rendben, de méginkább szeretném, ha mehetne minden egyszerre. Megtartani a hétköznapokat, a szokások, rítusok, egymáshoz csiszolt gondolatok-cselekvések katyvaszát, és kiegészíteni a beszélgetésekkel, vitákkal, érintéssel, egymásrahangolt, mégis áramütésszerű együttlétekkel.

Hajh, babám, nagy szarban akarsz tapicskolni, de hát szíved joga...

Hol pukkancs, hol letargikus-lebénult, hol pusztán kisült agyú-lelkű. Aztán van még az az ugrásrakész feszültség az egész testben, szinte folyamatosan, meg néha egy kis "na akkor!"-lendület.

Nagyon rosszul viselem a gyerekmentességet. Főként a bíztató kezdet után volt nagy a pofáraesés. Diagnózis: pipa. További vizsgálatok: pipa. Kezelés: pipa. Kontroll: pipa. Szuperfasza reakció: pipa.

1. pofon: De most akkor biztosan most akarunk gyereket?

2.pofon: Negatív terhességi teszt.

3. pofon: Vér és könnyek.

Újrakezdés, helyrepofozás, fejet fel. Nagy lendület, "most minden simán fog menni", látványos bukás. Most nem reagált, dupla dózis, next time, darling.

Innen hová, ugye? Fog össze, fej fel. Ideg-izom egy nagy összpontosított görcsbe rándul, hogy ne essen szét az egész.

Aztán prósza, hogy kis nyugalmat csepegtessek ebbe a nagy zagyvába. Fél óra jóga, magamra erőltetett pozitív vagy legalább semleges. Meg gyógyatea.

Remélem, nem sínyli meg senki ezt a szép korszakot...

Hang nélkül nagyon érdemes... :) Én legalábbis jókat vigyorogtam rajta. Rombolom az empátiám.

http://roziamoziban.blog.hu/2009/07/10/a_nap_legmegdobbentobb_videoja