Az elmúlt időszakban egyre többször veszem észre magam azon, hogy valami megváltozott.
Hogy nem fáj, pedig fájnia kéne mocskosul, hogy nem félelmetes, pedig az észérvek szerint annak kellene lennie.
Elhalt, kiégett, nem tudom. De volt egy olyan rész eddig az agyamban, amely hozta a sztenderdet, szépen kifejezve magam. (jajh) Veszteség - fájdalom. Változás - félelem. Megvoltak rá a szavak is, még ha nem is terheltem vele másokat. A panaszközpont sosem volt igazán aktív... ;)
Most meg? Van némi tényszerűség és végtelen elfogadás. Mintha valamiféle vallásos kábulatban élnék. Nem bánthatnak, nem érnek el. Persze vannak korlátai, azt hiszem a nagy tragédiákra még mindig reagálnék, nem lettem szimpla pszichopata, de ami a szűken vett világomban zajlik, nem tesz tönkre egy ideje. "nem ér el a halál"
Ennek vannak előnyei, természetesen: tudok örülni barátnők babájának, van energiám a munkahelyi megoldandókra, kiegyensúlyozottabb vagyok.
De hátrányok is adódnak: nem tudom átadni, azt ami bennem zajlik (mert nem zajlik), hidegebb és szenvtelenebb lettem. Vagy legalábbis úgy tünhet kívülről. (lehet, hogy joggal)
örüljünk ennek, kisasszony?
UPDATE
Tudományosan igazolták a megérzéseid.
A kutatók a tavaly március 11-i katasztrófát túlélt, egészséges kamaszok agyáról a szökőár előtt illetve utána készített felvételek összehasonlítása révén vizsgálták az érzelmi megrázkódtatás idegtani hatásait. A poszttraumatikus stressz szindrómától (PTSD) szenvedő fiatalok esetében a kutatók zsugorodást észleltek a döntéshozatallal és az érzelmek szabályozásával összefüggő agyterület méretében.
forrás: http://index.hu/tudomany/egeszseg/2012/05/24/karosodott_a_japan_szokoar_tuleloinek_agya/
