Tudom, mindent tudok.
Látom a jövőt. Nem lesz túl boldog, de kifejezetten boldogtalan sem. Lesz gyerekem, akit szerethetek, problémák, amikkel megküzdhetek, barátok, család, mint eddig. Meg egy férfi, akit nem szeretek, de ismerek, nem beszélek vele sokat, de nem is vitatkozunk örökké, leginkább nem zavarjuk egymást, de hát láttunk már ilyet, nem?
Aztán ott a kisördög. A felborítani mindent, ami eddig volt. Újrakezdeni, még egyszer. Tudod, kire van szükséged. Tudod, hogy boldog lennél vele. Ő "életed szerelme". Egy apró kétely van csak. Nagyon klappoltok - de nem túlzottan? A gyomor alatti megérzésközpontod azt mondja, nem. Hogy rá van szükséged, és senki másra.
És mégsem csinálsz semmit. Nem akarsz bántani senkit, így viszont passzívan fogod ugyanezt tenni. Ledarálsz egy jó adagot magadból, az "emberedből", és a lelki társadból és az ő párjából is egy kicsinyt. Ha tudnák, hogy mit össze kínlódsz, valószínűleg többet is pusztítanál. Szóval vagy tartsd a szád vagy ugorj egy nagyot, és légy boldog! (úgysem tudsz)
